Konfliktust kezel ő(k)

Több minden foglalkoztat mostanság, bár ezzel gondolom mindenki így van, hiszen nem csak egy kérdéskör jár nap mint nap a fejünkben, tulajdonképpen bizonyos asszociációk hatására is megannyi mindenben elkalandozunk 24, reálisabban kb. 16 óránk folyamán, még ha vissza-vissza is találunk a központihoz. Az én hajkupacom alatt pár napig az a kérdés tekerget leginkább, hogy érdemes-e kiadnunk magunkból a haragot, ha dühösek vagyunk valakire, vagy érdemesebb bent tartani.

Két okból kifolyólag is érdekel ez a tematika. Elsősorban azért, mert ha kiadja magából a sértődött, feldúlt fél a sérelmet, akkor megbánthatja a másikat. Másodsorban pedig azért, mert ha magában tartja indulatát, akkor ezzel elfojtja azt, ami lelkileg biztosan megterhelő. Sőt, minél többször zárkózik valaki mélyen a lelkébe, a méreg csak halmozódik majd benne, míg végül egy olyan pillanatban robban ki, és olyan szinten, mikor az akkori adott problémának nem is lesz akkora súlya, amekkorát kerít neki, ráadásul, még jobban megbántja az érintett felet, aki értetlenül fog állni a történtek előtt.

Melyik út lehet a helyes? Morfondíroztam.

A megoldás nem olyan bonyolult. A kivitelezése annál inkább, főleg abban a helyzetben, mikor az idegtől még a szempillánk is elvörösödik. Arra jutottam ugyanis, hogy mindenképp ki kell adni magunkból, el kell mondani a problémánkat, hiszen az nélkül nem juthatunk egyről a kettőre se kívül, se belül. Amire nagyon kell, hogy ügyeljünk az pedig az, hogy milyen módon tesszük meg ezt a lépést.

Motivációként az a tényező is ezt az opciót suttogta fülembe, hogy mi van, ha nem gondolom jól, és máshogy élem meg a szituációt, mint a vitapartnerem, hiszen egyéni érzékelésről beszélünk. Számunkra negatív élmény kezeléséről.  Az pedig, hogy miként reagálunk egy élményre, annak az értelmezésnek a függvénye, ami egy temperamentumra évek alatt épülő viselkedésforma tárházának adott pillanatban való állapota, és a körülményekben a hangulatunk. Kicsit közelebbről, hogy milyen tapasztalatunk van a helyzettel kapcsolatban, és milyen más problémák, örömök mozognak az akkori percekben lelkünk háttérében, hiszen ha eleve rosszkedvűek vagyunk, biztosan negatívabban reagálunk, mint mikor jó a közérzetünk, vagy éppen nagy örömhír ért minket aznap.

A lényeg tehát a formán van. Azon, hogy miként mondjuk, tudatjuk ezt a másik féllel (felekkel, mivel a konfliktus nem csak egy emberrel szemben keletkezhet). Nem mindegy, milyen verbális vagy esetleg non-verbális eszközökkel adjuk a tudtára, ami nekünk félre húzza szánkat. A legrosszabb a kiabálva, partnerünket érezhetően lealacsonyítva, esetleg még valamit földhöz is vágva módszer. Sokkal jobb, ha nyugodt hangnemben, bántó, sértő szavakat nem használva próbáljuk megoldani a problémát. Mivel, ha nem így teszünk, az ’’ellenfél” is haragja gerjed, és csak azt kapjuk vissza, amit adtunk, vagyis ideget. Három lépés vezethet a célba:

1. meghallgatni figyelmesen a másik véleményét
2. számításba venni azt, hogy nem biztos, hogy nekünk van igazunk
3. amennyiben nincs igazunk, elfogadni, hogy nincs korona a fejünkön, vagy ha nekünk van igazunk - legalábbis ezt érezzük -, akkor megpróbálni megértetni vele (minél higgadtabban), hogy miért gondoljuk máshogy, mint ő, tehát kommunikálni

Természetesen a fentebb leírtakhoz mindkét személynek így kell viselkednie, amennyiben az egyik nem így tesz, csak fát dob a tűzre, de ez esetben hagyjuk inkább, hogy égjen csak a saját lángjaiban egy ideig, mi már ne gyújtsuk fel magunkat, legyünk víz, ha úgy dönt, közeledik.

Megvalósítani minden helyzetben biztosan nehezebb lesz, mint megfogalmazni. Ez egyértelmű. Viszont az ember, ha valamit minél többször alkalmaz, azt előbb-utóbb megszokja, beépíti a mindennapjaiba. Sok sikert kívánok Mindenkinek!

Érett ifjak

A mai nagy ünneppel kapcsolatban már annyi mindent tudunk. A lényeget, a március 15-ei események fő történéseit mindenképp. Bízom benne, hogy ez így is van (akinek esetleg hiányos az ismerete, az vegye a fáradságot, ha egy kicsit is magyarnak érzi magát, és nézzen utána). Én egy mozgatórugót viszont alább kiemelnék, mert nagyon fontosnak, szépnek és példaértékűnek tartom.

 

Ez nem más, mint az, hogy az ifjak és társaik vérontás nélkül vívták ki a magyar nép szabadságát. Gondoljunk csak bele, annyi év elnyomás után ilyen módon cselekedni, révbe érni. Egy amerikai filmben sem lehetne szebb hepiend. Nagyon tiszteletre méltó már az is, hogy felkeltek. Szó szoros értelemben is vehetjük ezt a kifejezést: páran felkeltek. Felébredtek. Kiléptek a Habsburgok kényelmetlen ágyából, és megtették, amit megkövetelt a… Ki is? Ők maguk. Maguktól.

Az ágyat pedig nem úgy cserélték le, hogy kivágták az ablakon, mit sem törődve azzal, hogy valakinek, valakiknek a fejére eshet, hanem kivitték az ajtón és közölték a főbérlővel – igaz, határozott, nemet mondó választ nem elfogadó módon -, hogy saját fekhelyen, saját párnák közt fognak mától pihenni, aludni.

Ez a forma pedig, ahogy véghezvitték céljukat az a „tiszteletreméltó” szón túli. Olyan különbséget érzek a fentebb tett minősítéssel, és az ez esetben történő használat között, mintha most nem is ezt a kifejezést szeretném használni, hanem valami ilyesmi tartalommal bírót, de mégis mélyebbet, magasztosabbat. Mint amikor azt mondjuk életünk párjának, hogy szeretlek, de valahogy kevésnek érezzük ezt kimondva, ahhoz képest, amit érzünk.

Sokak szerint a mai nap a szabadság szimbóluma a magyar történelemben, ezzel természetesen én is egyetértek, azonban hozzácsatolnám, hogy annak is a jelképe, hogyan kell vágyainkat kivitelezni, és ha már szimbólumról beszélünk, akkor nem csak ilyen téren, hanem az élet bármilyen területén.

"a könyv az érték"

Betűk. Szavak. Mondatok. Szövegek. Könyvek. Gyertek csak, gyertek! Annyira szeretek olvasni, viszont azt vettem észre, hogy az emberek legnagyobb része manapság már nem szívesen vesz a kezébe regényt, verses kötetet, sötöbö. Sok mindent veszítenek.

Én mióta megtanultam az ábécét, valahogy mindig is magaménak éreztem a könyveket. Bár nem olvasok gyorsan (csak, ha muszáj). :)

Körülbelül 8 éves lehettem, mikor egy balatoni nyaraláson azt mondtam Anyukámnak, hogy vegye meg nekem a strandon árult, rövidített Aladdint, mert „a könyv az érték”. Ekkor még jót nevettek rajtam barátnőjével, hogy mennyire aranyos vagyok, és hogy honnan szedhetek kis gombafrizurás kobakommal ilyen mondatokat.

Lehet, már akkor elültettem a litera-magot magamban, mert azóta Hyperion fává nőtt bennem ez az „érték” szó. Bár volt egy jó pár éves kilengésem a bulizós korszakomban, mikor viszonylag keveset olvastam – hiába, fiatalság, bolondság -, de a gimis éveim után visszatértem a lapok illatának miliőjébe.

Nem szeretnék abba belemenni, hogy mit érdemes olvasni, hiszen evidens, hogy ez egy (bár inkább több) szubjektív szempont. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy mindenki meg tudja találni a számára megfelelő könyvet, ha akarja és egy kis időt fordít rá. Inkább csak azt mutatnám be, hogy miért érdemes. Hátha többen kedvet kaptok hozzá.

Megannyi oka van annak, hogy szeretek olvasni. Nálam a legfontosabb a stílus. Egy vers vagy prózai mű számomra akkor magával ragadó, ha elbűvölően van megfogalmazva. Ennek köszönhetően csodálatos ízesítéssel jutnak el mások gondolatai az agyamba. Ez mögött még, ha mély vagy szórakoztató mondanivaló is van, az a tökély. További elemei a leírt, nyomtatott szavakhoz való vonzódásomnak az, hogy olyan világokban járhatok és olyan emberré, szereplővé válhatok, ahová másképp nem jutnék el, nem lehetnék másképp az a személy, ebből kifolyólag nem szerezhetnék az ő lehetőségei általi élményeket sem. Itt hozzáfűzném, hogy legjobban azokat a regényeket, novellákat kedvelem melyek főszereplője fiú vagy férfi. Ez nem hímsovinizmus. Szó sincs róla. Csupán jobban bele tudom ez által élni magam a történetbe, mivel szeretek úgy olvasni, hogy a főszereplő én vagyok. Természetesen nem csak verseket és prózát lapozom, hanem egy másik csoportot a szak- és ismeretterjesztő könyveket is. Az előbbiek lévén főleg kikapcsolódni tudok – bár hasznos információkat is szerzek a legtöbből – az utóbbi típusokból pedig jobban megérthetem mi is az, ami körülöttem zajlik. Mint egy nagy gyerek, aki még mindig a miértekre keresi a válaszokat. A szókincsem pedig csak bővül és bővül, és ettől is csak kisembernek érezhetem magam.

Több Barátomat is megkérdeztem, miért szeretnek olvasni. A válaszokból kiderül, hasonló véleményen vannak, mint én, de még kiegészítették elgondolkodtató, építőjellegű feleletekkel is kérdőjelemet:

„Szeretek olvasni mert egy másik világba repít, el tudja feledtetni a mindennapi stresszt. A fantáziára erőteljesen hatással van: állandó mozgásban tartja azt. Varázslatos érzés olvasni valamit a szemeddel és az elméddel elképzelni azt. Néha egy-egy mondat közt csak becsukom a szemem. Gyönyörű a magyar nyelv és olyan szavakat olvasok, amik tényleg elbűvölően szépek, imádom az anyanyelvem.“

„ Azért szeretek, mert elképzelem a storyt és új gondolatokat ébreszt“

„Olyan, mint a felfedezés, új világokat fedezünk fel. Frissen tartja az elmét. Bővül a szókincs. Olyan esztétikai élményt nyújt, mint semmi más, mert aktiválja a képzeletet. Új információk és új szemszögek megismerése (tanulás). Inspiráló hatás. Elvonulás a hétköznapokból és kikapcsolódás. Segít az önmegismerésben, közelebb visz a világ működésének megértéséhez,  árnyaltabbá válik a világról alkotott képed. Szellemi értékek kutatása.“

Természetesen a mai világban van egy fő oka annak is, hogy miért nem szeretünk még olykor mi szó-faló egyének sem olvasni. Ez pedig az időhiány. A munkaidők tarkasága miatt kevés szabad része van a napnak. Estére pedig már fáradt az agy. Továbbá akik lassan olvasnak - mint én -, könnyen rá is unnak pár nap után a műre, ha nagyon hosszú. De szerintem azért ezeket lehet orvosolni. Szóval csak annyit tudok, tudunk tanácsolni:

Tágítsd az elméd, hogy édes és sűrű legyen ami benne van, mint a méz! Így örömmel fogadják majd cseppjeid, ha mások előtt felnyitod a csuprod.